Lydia Sama Maesto

Évszázados emlékképek sorozata kel életre, hogy megelevenedve előtted, elmesélje történetemet. A múlt a maga homályos képébe burkolózva feltárja ama titkokat, melyek a halandók számára hihetetlenek, elfogadhatatlanok. Az igazság mely, mint a hold a sötétet, beragyogja, végigkíséri e tanmesét. Figyelmesen olvasd soraim, és tanuld meg a legfontosabb leckét. Fegyver nélkül olyan, vagy mint a gyertyaláng, mely elvész a szelek szelében.

Földi életem több mint 170 évvel ezelőtt kezdődött. Halandó és szánni való szüleim, mindketten kovácsok voltak. Szerzetes családba születtem bele, egy tökéletes nővérrel a hátam mögött. Mint említettem, szülőanyám, és apám kovácsok voltak. Sajnos fegyvereik rossz kezekbe készültek. Mélyen vallásosak voltak. Hívők a nimfák, hívők a druidák, a főnixek, és az ő istenek iránt. Számukra készítették a kardokat, az íjakat, a mágikus tőröket, és minden egyéb fegyvert mely valaha is kezükbe került. Így ment nálunk, nemzedékeken keresztül.

Az ág majdnem megszakadt nagyapám miatt. Mióta ezek a lények elvették tőle az egyetlen nőt, akit szeretett, gyűlölte őket. Szíve teljes egészével az összes halálát kívánta. Kiállt a sorból hát és felvette ellenük a harcát, de apámat, nem érdekelte anyja halála olyan erősen hitt az istenek szent akaratában. Nagyapám ellen fordult, és továbbra is fegyvereket készített, anyámmal együtt. Nővérem, szüleim nyomdokába lépve folytatta a mesterséget. Már gyermekkoromban kiütött a különbség. Más voltam, mint ők. Nem érdekelt más, minthogy nagyapámmal lehessek, akit jobban szerettem, mint édesanyám és apám. Ha találkoztunk, mindig újabb és újabb technikát tanított a fegyverek forgatására, használatára, és rengeteget beszélt nekem olyan lényekről, akik egész életükben, harcolnak, fegyvert forgatnak. Ámulva hallgattam történeteit. Mikor a számomra kinevezett otthonban voltam, kiütközött mindez.

Míg testvérem, Lucrecia mindenben jeleskedett, amit csak kiszabtak rá, én addig ellógtam, és állatokat áldoztam a halál, a kegyetlenség, a háború és a vér istenének. Nem éreztem bűntudatot, vagy lelkiismeret furdalást, amiért elmetszettem ezen állatok torkait, vagy amiért szívüket téptem ki helyéről. Forrón dobogó kis szívüket sokáig megbabonázva bámultam, amíg csak dobogni bírt, minden egyéb más nélkül. Akkor aztán az oltárra helyeztem és ismeretlen nyelven imádkozni, kezdtem. Mások számára ismeretlen nyelven. Mikor rajtakaptam, száműztek otthonról. Nagyapámhoz kerültem, aminek, mondanom sem kell, mindketten örültünk. Neki végre nem kellett tovább egyedül sínylenie, nekem meg nem kellett tovább egy szerzetes, egy örök hívő család árulójaként élnem.

Ekkor ölték meg nagyapám, majd a lelkét a valhallába vitték, és ő, mint a főnixmadár, újjáéledt hamvaiban, immáron valkűrként. Megkapta a megérdemelt helyét közöttük. Engem is erre az életre szánt, mondanom sem kell, mennyire örültem neki. Éjjel nappal gyakoroltunk, harcolni tanított, új nyelveket ismertetett meg velem, elérte, hogy emberként oly nagyszerű harcos legyek, mint egykor ő volt. Éjjel már a szabadban éjszakáztunk, és kisebb csatákra is elkísérhettem. A valkűrök elfogadtak, i több tiszteltek, ahogy én is őket. Nem volt hiányom, eszembe sem jutott, mit csinálnak a maguktól eltaszító szüleim, és testvérem. Annyira izgatott a sorsuk, mint azoknak az élete, akiket megfosztottam fejüktől.