Nymira

A nevem Nymira. 33 évvel ezelőtt születtem Nimphadirah szigetén egy nem túl ismert, kissé még a szigeten belül is elzárt faluban. Anyám elhagyott mikor fény derült elememre. Nem bírta elviselni, hogy nem az övét, hanem apámét örököltem. Így lettem jég elemű. Anya nélkül nem volt könnyű felnőni, főleg amiért nem csak engem, de apámat is elhagyta. Apám jó apa létére, megpróbált mindent megadni, amit csak egy kisgyermeknek lehetett, hogy jó gyermekkorom legyen. Nem hibázott.

Gyermekkoromban, kemény szigor nélkül tanított, játszott velem, ha egyedül éreztem magam, és jószívű nimfát nevelt belőlem. 20 évesen is ugyanolyan jó volt vele a kapcsolatom, mint annak előtte. Elmeséltem neki, vágyaim, hogy szeretném körbeutazni a szigetet, szeretném meg tanulni kezelni erőmet, uralni elememet. Néha, mikor kértem, mutasson valamelyest eleméből, a meglepetés erejével használta a jeget, szemet, gyönyörködtető szobrokat, vagy egyebet létrehozva vele, én, pedig csak csodáltam. Mikor elemem tanulásáról faggattam, elmesélte, hogy Emotionba kell, menjek, talán ott lesz majd valaki, aki kitanít mindenre mi erőmmel kapcsolatos. Megörültem a hírnek, nagyon is.

Másnap útra készen, csomagokkal megrakodva, búcsúztam el apámtól, és indultam útnak. Akkor voltam életemben először egyedül. Bevallom néha féltem, nagyon is, de a félelmemet mindig legyőzte a vágy, hogy tovább menjek. Viszont egyszer rossz helyre keveredtem. Barátságtalan nimfák gyűrűjébe kerültem. Méregettek, lökdöstek, majd faggatni kezdtek, kilétemről és arról, hová tartok, hogy az ő falujukon kell, keresztül menjek. Nagyon nem értettem mi ez a felhajtás, hisz semmi törvény vagy akármi más, nem tiltja, hogy itt keresztül menjek. Hiába magyaráztam, hogy Emotionba tartok, nem engedtek. Ütni kezdtek, addig, míg el nem ájultam.

Rácsok mögött tértem magamhoz. A cella őre is nő volt. Közölték velem, hogy ők egy csak nőből álló csoport, akik csak harcok árán fogadnak be új tagokat, és hogy ha druidát látnak, a falujukban, azt megölik. Elmondták ezeken kívül, azt is, hogy a fogjuk vagyok, és azt tehetnek velem, amit akarnak. Rettentően féltem, hisz meg is ölhettek volna, Ehelyett kínozni kezdtek. Nem kíméltek. Hosszú órákon keresztül kínoztak leginkább a tűz erejével. Nem hitték el, hogy nem akarok semmit. Mikor már annyira legyengültem, hogy saját lábaim összeomlottak alattam, messze vittek, magam sem tudtam hová, és eldobtak, akár a szemetet.