Nin-Si-Ana

Nin-Si-Ana vagyok, 69 éves, Nimphadirah szigetén élő, föld elemmel rendelkező nimfa. Apám, még anyám terhessége alatt elhagyta így őt szerencsémre nem ismertem. Kiskoromban még egy olyan faluban éltünk, melyben szinte kötelező volt a munka 10 éves kortól. Nagyszüleim földművelők voltak, így ők tanították ki anyámat, hogy tökéletesen tudja használni elemét. Anyámtól öröklődően lett az én elemem is a föld. Mindig ámulattal néztem, ahogy gyönge kezei között, az előtte lévő földből, új életet teremt. Volt, hogy órákig csak ültünk a kertben, és figyeltem, ahogy anyám dolgozik. Ilyenkor persze a munkaadónk, rám ordított, és én, feltérdelve, puszta kézzel, gyomláltam, ültettem vagy egyéb hasonlók.

Emlékszem mikor 17 éves voltam, anyámat elragadták, egy másik faluba, tőlem messze, a mai napig nem tudom hová. Nem engedtek utána, hiába viaskodtam, hiába minden, hisz puszta fizikai erőm semmire sem volt elég. Nagyszüleimhez kerültem. Nem kedveltem őket soha, most sem volt olyan a kapcsolat, amire azt lehet mondani normális. 3 év után megelégeltem ügyes bajos dolgaikat, így eljöttem.

Anyám nyomába indultam, vagyis abba, amit találtam. Mint már említettem, soha nem találtam meg. Visszatérve. 20 évesen nekivágtam az „életnek” egyedül. Sokáig képtelen voltam barátokra lelni, a nálam idősebbek társaságát kerestem, de azok mind visszautasítottak. Folyton s újra nemleges választ kaptam, magányomban fuldokoltam, s szebb napokat kívántam, s vágytam valakire, csak egyetlen személyre. Elememet ugyebár nem tudtam használni, hisz tanítóm nem volt, s saját elmémből sem pattant ki semmi használható. A keresést 10 év elteltével befejeztem. Tudtam ugyan, hogy anyám él, de azt is hogy megtalálni, már nem fogom.

2 év telt el a teljes semmittevéssel, s a teljes magánnyal. Fáradtan sétáltam egy tónak a partján, amikor a vízben egy alakot vettem észre. Először nem is érdekelt különösebben, de mégiscsak izgatott, hogy a fürdő alak, nem nő, hanem férfi volt. Félretettem aggályaim, s gondolataim. Leültem a fűbe, kiürítettem az agyamat és csak bámultam előre. Azon kaptam magam, hogy a férfit bámulom, aki akkor már előttem állt és lenézett rám. Nem igazán tudtam mitévő legyek. Felálltam s hátrálni kezdtem. Egy fába ütköztem, amitől megrémültem, mivel a fa előtte nem volt ott. Ledermedtem, s csak néztem az idegent, aki lassú léptekkel közelített felém. Mikor már csak karnyújtásnyira volt tőlem, megállt és lehajolt, majd lassan s gyengéden megcsókolt.

Meghökkenve álltam, teljese lecövekelve, nem tudván mit tegyek, toljam-e el magamtól, vagy hagyjam a fenébe és élvezzem. A 2.-at választottam, még csak nem is hezitáltam rajta. Így teljesen nyugodtan nyaka köré fontam karjaim és visszacsókoltam. Ebben a pillanatban, körülöttünk mindenhonnan fák teremtek a magasba és körbezártak. Lassan hozta lázba testem, kiélvezte minden sóhajom, minden nyögésem, és hogy ő volt mindennek az irányítója.

Emlékszem nyöszörögtem, ordítottam, és sikítottam, mint egy vadállat, s ahogy csinálta egyre hangosabban. Nos, igen, élveztem. Szerintem más is ezt tette volna. Miután végeztünk, a fák visszahúzódtak a helyükre, majd mivel, én még nem voltam mozdítható állapotban, karjaiba vett, és elvitt a házába. Hatalmas növények, tövises és húsevő virágok uralták a házat, melyek csak az ő intésére távolodtak el a kaputól. Meglepően néztem végig, de az évek alatt hozzászoktam. Első pár nap, rengeteget aludtam. Kipihentem a keresést, a folytonos visszautasítást, a magányt.

Eleinte még zavart, hogy ébredésemnél, engem figyel, de egy idő után már ez is normálissá vált. Nagyon sokat beszélgettünk. Jeremy türelmes és kedves druida volt, és ezek mellett zseniálisan jó szerető is. Imádtam őt, vele lenni, hallgatni a történeteit, és mesélni neki az enyémeket. Végre volt valaki, aki szeretett. 133 éves volt, s így hogy már 100 éve uralta elemét, tökéletesen elsajátította, megzabolázta azt, ahányszor csak használta. 14 évig éltünk együtt. Azén erőm közben semmit sem változott, talán annyit, hogy itt-ott véletlenszerűen kihajtott egy-két szál virág. Mondjuk én ezeknek is, tudtam örülni, mert érezhettem egy kicsit abból, amit Jeremy minden alkalommal érzett. Végülis közös döntés alapján elszakadtunk egymástól, és bár fájt, túltettem magam rajta.

Castor uralma alatt, mellém szegődött a szerencse… nemes tanítóim akadtak minden fele, kikkel mindig öröm számomra a találkozás… hiszen nélkülük ma nem lennék semmi… talán csak egy kósza gyermek csupán, elveszett, bolyongó lélek egy olyan szigeten hol száműzöttnek érzi magát. Nekik köszönhetően ha nem is vált belőlem hatalmas bájoló mégis, tudatosan használom erőm, irányítom s megzabolázom azt… és ami ennél is fontosabb… teremtek.