Nimphadirah
Would you like to react to this message? Create an account in a few clicks or log in to continue.

Nimphadirah

Nimfa & Druida & Valkür
 
HonlapKezdőlapLegutóbbi képekKeresésRegisztrációBelépés

 

 Hector

Go down 
SzerzőÜzenet
Hector
Valkűr tanító
Valkűr tanító
Hector


Hozzászólások száma : 373
Localisation : Az árnyékodban..
Registration date : 2008. Feb. 26.

Hector Empty
TémanyitásTárgy: Hector   Hector Icon_minitimeSzer. Nov. 25, 2009 1:16 am

Üdvözöllek vándor!

Biztosan meg akarsz ismerni? Nem tündérmesét fogok ám elmesélni.
Réges-rég egy távoli kis Isten háta mögötti faluban láttam meg a napvilágot. Anyám belehalt a szülésembe. Apám kisgyermek koromig gondozott. A Hector nevet nagyapámtól örököltem s a mai napig büszkén viselem.
A nagyapám egy legendás hadvezér volt. Állítólag minden csatát megnyert, amit ő vezetett. Ezzel szemben apám, a család szégyene, csak egy egyszerű hétköznapi kovács volt. Így védtelenek voltunk a ránk támadókkal szemben.
Történt egyszer egy nap, hogy a közelünkben egy bányát nyitottak s oda emberek ezreit vitték dolgoztatni emberhez nem méltó környezetben. Engem 5 éves kisgyerekként apámmal odahurcoltak s keményen dolgoztattak. Apámat engedelmetlensége miatt agyon verték a szemem láttára. Több éven át ez a bánya volt az otthonom. Sorstársaimmal kemény munkát végeztünk, de apróbb hibákért, vagy csak úgy miért ne alapon sokszor majdnem halálig vertek minket. De ez ugyanakkor ez ellenállóbbá tett minket. Sokszor rá voltunk kényszerítve a saját magunk által összeeszkábált szerszámokat bevetni a hatékonyabb munka érdekében. Így újabb és újabb hatékony eszközöket tudtunk kieszelni, amik aztán mészárlásra is kitűnőek voltak. Egy napon néhány társammal e fegyvereket megragadva s pár őrt megölvén megszöktünk rabszolgasorsunkból.
A sűrű erdőbe menekültünk s szétszóródtunk. Soha többet nem láttuk egymást. Társadalomba nehéz lett volna visszailleszkednem, mivel éveken át csak csendben tűrtük társaimmal a megaláztatásokat s gyűlöltük a fajtájukat. Az itteni emberek ezt nem értették volna meg, így az erdőben találtam végleges otthonomra. Az évek során ki tanultam a vadászat rejtelmeit s így meg tudtam élni. Élveztem, hogy én voltam mindig a nagyobb hatalmú. Lassan már nem csak a puszta szükséglet miatt, hanem élvezetből vadásztam s öltem az állatokat.
Egy napon az erdőben sétálgattam s egy sérült fekete sólyomra bukkantam. Gondoltam remek segítség lehet a vadászatban. Gyógyítgattam heteken át s tanítgattam. A madár mindezt meghálálta, s igen ügyes kis vadász lett belőle is. Ő volt a társam, az egyetlen, akiben megbíztam. Ő volt a messzire látó szemem. A magasból kiszemelte nekem a prédát s megtámadta. Sokat beszéltem neki mindenről, s úgy éreztem, mintha értené, amit mondok.
Az idő múltán már nem volt olyan gyümölcsöző a vadászat. Az állatállomány jelentősen lecsökkent s kénytelen voltam más munkalehetőség után nézni az emberek világában. Az emberek telhetetlenek, csökönyösek voltak. Állandóan rettegtek attól, hogy valaki elveszi tőlük azt, amijük van. Képesek voltak akár megöletni az erre vetemedő személyeket. Mivel az ember sem különbözik sokban az állatoktól, így vállaltam jó pár ilyen munkát, mint névtelen fejvadász a bő jutalom érdekében. A pénzből általában fegyvereket vettem s azt még tökéletesítettem. Egy idő után már itt sem érdekelt a jutalom, pusztán az élvezet, hogy látom, ahogy elszáll belőlük az élet, amit soha meg nem érdemelt egyikük sem. Volt, hogy egész családokat kellett kiirtanom. Nőket, gyerekeket, időseket… nem számított, számomra mind egyenrangúak voltak. Élvezettel öltem meg bárkit. Ha valaki szökni próbált, esélye nem volt. Fekete sólymom könnyen a nyomára akadt s én nyomban ott teremtem végső percét elhozván az illetőnek. Lassan tetteimnek híre ment. Ha egy fekete eltört sólyom tollat találtak az áldozat mellett, tudták, hogy én voltam. Már megbízások nélkül is végeztem az emberekkel. Majdnem egy egész falu lakosságát elpusztítván. Magányosan kóboroltam a madarammal. Szenvedélyemmé vált látni mások szemében, ahogy kialszik szemükben az élet tüze.
Kegyetlenségeim ellen több embercsoport szervezkedett s vérdíjat is tűztek ki rám. Ám engem elkapni lehetetlen volt. Hisz jobban ismertem bármelyik embernél a vadászat lényegét. Így folyton ők lettek a vadak én pedig a vadász. Éveken át rettegésben tartottam az embereket. Féltek már az utcákra is kimenni. Tudták, hogy bárhol felbukkanhatok s hidegvérrel vetek véget szánalmas életüknek.
Egyszer az erdőben egy vadkanra vadásztam, ám nem tudtam, hogy másnak is pont erre az állatra fáj a foga. Egy óvatlan mozdulat miatt a másik személy engem hitt a vadkannak s nyila egyenest a szívembe hatolt. Tudtam, hogy ezzel eljött számomra a halál gyönyörsége.
Ám tévedtem. Emlékszek, ahogy elöntött lassan az üresség és a hideg kegyetlenség hatalma. Utolsó látomásként gyönyörű fekete sólymom láttam magam felé szállni s egy női alakot láttam még mellette közeledni. Abban a pillanatban soha nem tapasztalt érzés öntött el, mintha újjá születtem volna s erősebb lennék, mint valaha.
Következő pillanatban ott feküdtem, ahová estem, mikor belém hatolt a nyíl. A nyíl mellettem hevert rajta a megalvadt vérem, de a mellkasom sértetlen volt. A madaram sehol, aki lelőtt szintén eltűnt s a nő is.
Nem értettem, pontosan mi is történt. Ezért elhatároztam így 44 évesen, hogy ha a világvégére is el kell mennem, akkor is megkeresem ezt a nőt. Ő volt az egyetlen személy, akinél azt éreztem életemben először s talán utoljára, hogy én vagyok a vad és ő pedig a vadász…


Magas s izmos testalkatú, hosszú sötét fekete hajú, fekete szakállú s sötét tekintetű férfit látsz utoljára életedben! Ha hosszú, fekete kabátom lobogását hallod a szélben, akkor már számodra nincs menekvés.
Ha megtetszettem, hát felejts el! Utállak s utálok minden egyes emberi lényt, aki mocskolja lélegzetvételével a levegőt.


Végzeted:
Hector
Vissza az elejére Go down
 
Hector
Vissza az elejére 
1 / 1 oldal

Engedélyek ebben a fórumban:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
Nimphadirah :: Jelentkezz :: Életrajzok :: Valkűrök-
Ugrás: