Elektra Thunder

Üdvözlet!

Elektra Thunder vagyok, egy villámnimfa. Szüleimet sosem ismertem s gyerekkoromat a feledés keserű homályából idézem fel nektek.
Nimphadirah szigetén, egy kisebb településen nevelkedtem, az egyik hűbérúr telkén. Akkoriban kegyetlen volt az élet a fiatalok számára. Szegénység, elnyomottság, nyomor és ezt tetőzte még, hogy virágzott a rabszolga kereskedelem, miből nagy hasznot hajthattak be a módosabbak. Csecsemőket szakítottak el szüleiktől vagy maga a szülő adta el gyermekét, hogy pénzhez s ételhez jusson.
Én is ilyen áldozat voltam és az ottani hűbérúr szolgái közt nevelkedtem. Már 4-5 évesen gyötrő munka végzésére voltam kényszerítve. Emberhez nem méltó módon bántak velünk. Nap-nap után robotoltunk s száraz kenyéren és vízen kívül mégsem jutott más senkinek sem. Egyetlen gyermekként, folyton unatkoztam és néha örültem, ha valami más munkát kellett végeznem a vízhordáson és fahordáson kívül. Kedvenc időtöltésem volt, hogy vihar közeledtével kint rohangáltam a mezőn, még ha hullafáradt is voltam. Csak leültem és a nagy pusztán csodáltam a közeledő vihar lesújtó villámjait, a gyönyör és gyötrelem megtestesítőit. Az ottaniak ezért az elfoglaltságomért csak Elektrának csúfoltak, ami később a nevemmé vált. Ilyenkor képes voltam elfelejteni minden szörnyűséget, ami körülvett. Minden elszenvedett óráért és a nélkülözött szeretetért, törődésért kárpótolt ez a látvány. Gyerekfejjel arról ábrándoztam mindig, hogy egyszer összebarátkozok velük és akkor nem fognak hatalmas erejükkel bántani és közelebbről csodálhatom őket.
Ha már elkezdett esni, egy fa alá húzódtam s onnan figyeltem. Egyszer megjártam, mert a villám pont abba a fába csapott, ahol én voltam. De egy kis ijedtségen és némi égési sérüléseken kívül a csodával határos módon semmi bajom nem lett. Ez sem tántorított el tőlük.
Időnként a rabszolga hajcsárok szerettek velünk szórakozni. Sokakat megkorbácsoltak vagy összerugdostak. Az asszonyokat molesztálták és ütötték. De mindenki szó nélkül tűrte. Gyermekként szerettek ijesztgetni, kinevetni, s ha valami nem tetszett, akkor addig ütöttek, amíg mozdulni sem bírtam. Utáltam őket s az ottani életkörülményeket. Napról napra nőtt bennem irántuk a düh és a gyűlölet, szinte már észre sem vettem, hogy nem mosolygok és virgonckodok. Tudniillik, e két érzelem hatalmas fegyver a fegyvertelennek, de egy gyermek kezében, aki csak most ízlelné az élet szépségeit, végzetes lehet.
Egy napon, mikor azt az asszonyt rugdosták előttem halálra, aki gondomat viselte itt, elszabadult bennem valami. Ez a valami nem volt más, mint az eddig elnyomott tiszta s hatalmas negatív érzelmek megtestesítője. Nem tudtam mi az, és hogy mit tegyek. Nagyon féltem tőle, irányíthatatlan volt. Akaratom ellenére körbevett és egyre csak nőtt s szemeim szikrát vetve jelezték jelenlétét. Ahogy a két hajcsár felém közeledett, hirtelen mindkettő teste görcsbe rándult és a padlón találták magukat kínok közt gyötrődve. Az egyik meg is halt. Nem tudtam mi történt és nem is akartam tudni. Az a valami, még most is ott volt körülöttem. Nem akart megszűnni, belőlem táplálkozott és ereje folyton nőtt. Aki csak a közelembe merészkedett, meghalt.
Nem akartam ezt, nem tudtam mi tévő legyek és 8 éves fejjel, letörten és összezavarodottan egyszerűen elfutottam a telekről gondolkodás nélkül. Túl a réten s legelőkön, be a sűrű s végtelen erdőbe. Futottam, amíg csak lábaim bírták, de nem tudtam elmenekülni tőle. Mindig ott volt és körülvett, mintha óvni akarna, de egyben kisajátítani magának.
Vihar tombolt s én már napok óta bolyongtam az erdőben, étlen szomjan. Végkimerülten egy fa tövébe lekuporodtam. Fáztam és féltem, minden esőcsepp tűszúrásként érintett. A fák lombjaitól nem láttam az égi háborút. Minden vágyam az volt akkor, hogy lábaim egy tisztásra vigyenek, hogy lássam a felhők csodás szikráit. De azok nem engedelmeskedtek nekem. Az átok, mi már napok óta körülölelt, hatalmasra gyarapodott s már a földhöz taszított. Úgy éreztem, teljesen önálló életre kel és meg akar ölni. Nem tudtam mit tenni, mozdulni sem bírtam. Így csak vártam, hogy vége legyen az egésznek. Némán mosta tova halált váró könnyeimet az eső.
Hirtelen a semmiből egy alak tűnt fel, talán egy vadász és egyenest felém közelített. Utolsó erőmmel figyelmeztettem, hogy maradjon távol, de az nem váltott irányt. Egyre csak közeledett és nagy meglepetésemre őt nem bántotta az a valami. Sőt, ahogy óvó karjaival jéghideg, remegő testemet magához ölelte, szinte erőszakkal elűzte a jelenlétével. Mondta, hogy amíg ő itt van, nem hagyja, hogy bántson. Magával vitt, ki az erdőből egy tisztásra, ahol látni lehetett a villámok harcát. Látta mekkora ámulattal figyelem és elárulta, hogyha szeretném, ő segíthet összebarátkozni velük. Évek óta talán most jelent meg egy őszinte, boldog mosoly az arcomon és tudtam, hogy mostantól életem jobb fordulatot vesz.
A vadász valójában Lightning-Land rettegett főpapja, Merifice volt. Egy hatalmas druida, aki előtt a villámok mondhatni meghajolnak. Növendékei közé fogadott és szép lassan a tudtomra adta, hogy rajtam múlik, hogy átok vagy áldás vesz majd körül. Hosszú tanulás és gyakorlás vette kezdetét. Nem egyszerű egy ekkora hatalom irányítását megtanulni. Rám különösen figyelt tanoncai közül, mert tudta, hogy amit elzárt bennem, azt komoly szorgalommal és erőfeszítéssel tudják csak irányítani még a tapasztalt druidák és nimfák is. És esélyes, hogy bármikor előtörhet, és ha nem figyelnek, akár végzetes is lehet… Ezért különösen szenvedtem. A szokásos órák után rám mindig extra feladatok vártak. Mindig vért izzadtam tanórán s azon kívül is. Mester dühkitörései legtöbbször rajtam csattantak. Én voltam az, aki mindnet elront és rosszul csinál, közbe nem… A bűnbak szerepét én töltöttem be s rajtam röhögött, csúfolódott mindenki. Gondolom azért, mert szolgasorból keveredtem ide, de nem érdekelt. Még így is ezerszer jobb volt itt, mint a birtokon. A sokszor végkimerülésig hajszoló szigornak nem tudtam ellenállni így kénytelen voltam elviselni és előnyként tekinteni rá. Sokszor fájt, hogy mentorom dicsért másokat, míg engem, aki kimerülésig hajszolta magát, semmibe vett. Ha már nagyon nem bírtam, kiültem az egyik kilátóra s onnan bámultam Lightning-Land tájképét. Merifice is sokszor jött e helyre, mindig utánam, de sose vett észre. Itt adta ki dühét s fájdalmát a világgal szemben. Az égen háború vette kezdetét s az érzelméből kialakuló vihar sújtotta a környéket kegyetlenül. Én persze ilyenkor is csak ámultam. Nem tudtam betelni ezekkel a látványokkal és a tudattal, hogy e pusztító szikra minden gyönyörében alávetheti magát a saját akaratunknak.
Érzéketlennek tűnő s elfoglalt főpap volt ő, de tanítványait szerette s rájuk mindig szakított időt, még ha csak egy bemutató erejéig is. A kis csoport kivonult a hegytetőre és Merifice villámokat idézett nekik. Vagy épp azokat szelídítette meg szemük láttára s olyan formákat öltöttek, amiket ő szeretett volna… Persze én ezekből mindig kimaradtam, mert a büntetésemet kellett akkor töltenem, fene tudja épp hol szenvedve a porban. De hivatalos vagy épp nem hivatalos ügyekben mindig mesteremmel tarthattam, persze csak azért, hogy jórészt én végezhessem a piszkos munkát. De nem bántam, mert némelyik izgalmas és tanulságos volt.
Teltek az évek és én kitartóan és szorgalmasan tanultam a többiekkel. Mindent elkövettem, hogy a legjobbak közé tartozzak, de még azt is kevésnek éreztem néha. Egyre jobban vártam a napot, hogy végre végső barátságot kössek az ég csodáival, amiről már gyermekként álmodoztam.
De egy napon, Merifice nem jött órára. S utána több éven át senki sem látta, egyszerűen eltűnt. Tanítványai szétszéledtek, Lightning-Landben pedig felborult a megszokott rend s káosz uralkodott. Én nem tudtam mi tévő legyek, nem bírtam belenyugodni, hogy az, akit sokan apjukként szeretnek, csak úgy eltűnjön. Egész Nimphadirah szigetét bejártam szinte, hogy megtudjam, mi történhetett. Bár okokat nem, de azt kiderítettem, hogy a hatalmas Darla főnix börtönbe zárta, Isten tudja meddig. Csak remélni tudtam, hogy egy napon visszatér majd.
E remény fényében élek már évek óta. S remélem, azaz tudom, hogy nem hiába…