Flavius

Hát itt volnék. Bár megfogadtam, hogy életem történetét semmi esetre sem hozom nyilvánosságra, most mégis úgy érzem eljött ennek is az ideje. Hogy miért jutottam erre a döntésre? Válaszom egy vállrándításnál és egy hümmögésnél többet nem rejt. Így érzem. Most, amikor ezt a rövidke kis történetet írom, egy pislákoló mécses világítja meg ezt a csöppnyi szobát, s az ablakot szél zörgeti. Hátborzongató, ahogy a mécses lángnyelvei elűzik az árnyakat, melyeket a tűz fénye csalogatott elő. Pennám a papíron serceg, a tinta-bolondító illata émelyít, s mikor mélyet szippantok a nyirkos levegőbe, előtörnek halandóságom emlékei. Egy mély lélegzetvétel után, megmártom a pennát és papírra vetem azt, mit már feledésbe merítettem.
Születésem körülménye, ideje, helye nem fontos. Számomra legalábbis. Családom eléggé neves volt annak idején, ezért is látom jónak, ha nem publikálom. Engem sem Flaviusnak kereszteltek el, saját magam neveztem el így. Mi volt az okom? Ne szaladjunk ennyire előre, mindent szép sorjában.
A család egyik birtokán nőttem fel Itália egyik szigetén. Bár nem voltunk olaszok, mégis ezt a partvidéket szemelték ki őseim lakhelyül. Egy egész dinasztia élte már itt le életét, s úgy tűnik, mi voltunk az utolsók ebből a családból. Anyám egy kurva volt – már elnézést a kijelentésért – de megvan rá az okom, hogy így vélekedjek róla. Mikor a nemesebb urak vacsorázni jöttek hozzánk, ő máris akcióba lendült. Jól leitatta őket, s a következő pillanatban már a káma-szutra különböző pózait gyakorolták az asztalnál. Aktus után kizsebelte őket. Nem volt nehéz annyi bor és mámor után. Apám ilyenkor tárgyaláson csücsült, vagy utcalányokat kergetett a fórumon. Sokan voltak olyankor ott, hiszen a város központja, a kocsmák, boltok és egyéb nevezetességek, mint ott terültek el. Nappal szívesen tengettem ott az időt, mindig volt valami látnivaló. Bár legszívesebben az Afrikából importált vadállatokat néztem, mindig is elvarázsolt eme lények különlegessége. De nem vehettem semmit. Nem illet az etiketthez…
Magányos és unalmas gyermekkorom során rengeteget tanultam az utcai tanítóktól és papoktól. Bár hidegen hagyott mindaz, amit oktatattak, azért figyeltem és rögzítettem az információkat. De a tudomány távol áll tőlem, mindaz, amihez az észt kell használni. Nem mintha gyenge szellemi képességekkel rendelkeznék, csupán a vér jobban vonz. Szívesen jártam kivégzésekre, nyilvános verésekre, ezek látványa mindig valamiféle gyönyörrel töltöttek el. Élveztem. Élveztem minden halálhörgést, sikolyt, vonaglást. Tetszett! El is határoztam, hogy gyilkos leszek. Na jó, nem szó szerint, de olyan szakmát választok, ahol gyilkolni kell. Misem kellet több, megkértem apám hogy ajánljon be a katonaságnál. Bejutottam, úgysem volt otthon szükség rám, nem fértem bele a szüleim elfoglalt napirendjébe.
A katonaság kegyetlen volt, a folytonos háborúzás, gyilkolás erőszakosság. Egyszerűen élveztem. Az íjt tökéletesen forgattam, bármilyen távolságról, hajszál-pontossággal lőttem célba. Az idők során kitanultam melyek a legfájdalmasabb pontok az emberi testen és hol halálos egyetlen egy nyílvessző által nyújtott seb. Falco volt a becenevem, mely latinul sólymot jelent. Nem voltak barátaim, bár ezt magamnak köszönhettem. Bárki közeledni akart felém, fegyvert fogtam rá, elüldöztem. Csatákban nem néztem, hogy barát vagy ellenség. Csakis a vér számított, a sikoly, a kiáltás.
Egyik háborúban azonban elbuktam. Nem öltek meg, de elfogtak és elhurcoltak hadiszállásukra. Nem tudom melyik néppel csatáztunk akkor, bár ez most mindegy. 4 hónapon át kínoztak éheztettek szomjaztattak. Egyszóval semmi extra nem volt. De mégis. Nem tudom miért tették ezt, nem válaszolták meg, vagy, hogy mi váltotta ki ezt a reakciót. Az egyik megszokott verés után hátba rúgtak, amitől hasra estem. Letépték azt a rongyot, amit felső testemen viselek és letérdeltek hozzám. Kés villant meg a hold fényében majd hátamon éreztem a hideg penge érintését. Nem adtam ki hangot, tűrtem, hogy vagdossák a hátam. Nem is csak sebeket ejtettek rajta, hanem mintha valamiféle figurát vájnának hátamba. Kibírtam hisz katonadolog. De ami azután következett, az volt az embertelenség. Forró, olvadt ezüstöt hoztak és ráöntötték a hátamra. A folyadék beitta magát a szövetekbe, s kitöltötte azt a hézagot, amit hátamon hagytak. Majd egy gyönyörű fekete obszidiánt nyomtak bele az olvadékba. Az volt igazán fájdalmas, ahogy tágította a sebet az ezüst, és ahogy megszilárdult… borzalmas volt. Végigordítottam az egészet, míg végkimerülésbe el nem ájultam. Az ezt következő napokról semmit nem tudok, mit tettek velem vagy, hogy hova vittek. Egy kietlen utcán tértem magamhoz. A nap melege szárította testemet, szomjam határtalan volt. Ki voltam száradva szükségem volt innivalóra. Feltápászkodtam és elindultam, hogy embereket keressek, akik kitudnak, segíteni. De a város lakatlan volt. Kétségbe estem. Arra gondoltam, hogy ez a vég, nincs más kiút. A hátam szörnyen hasogatott. Találtam egy ablakot, amelyben megtudtam nézni, mit műveltek velem. A hátamon egy sólyom alak volt formálva, s bőröm mellette vörösre égetve. Elszörnyedtem nem ékszerként fogtam fel, hanem egy bélyegnek. Majd hirtelen megláttam egy macskát. Nem tudom milyen célból vezérelve, de elkaptam, kitörtem az ablakot és egy darabjával elvágtam a dög torkát. Vérét vettem. Tökéletes volt szomjúságom oltására, majd a testet nyersen megettem. Undorító volt, de nem tudom hány napja nem láttam élelmet, vagy innivalót. Szóval a szükségleteimet kielégítette. Erőre kaptam, s megfogadtam, hogy bosszút állok. De nem azokon, akik ezt művelték velem. Nem-nem… ez semmiség. Az egész világon kész vagyok bosszút állni! Nem érdekelt senki és semmi! Egy dolognak éltem innentől fogva: az ölésnek!
Eljutottam egy városba, nem volt szerencsére túl messze, de eléggé elfáradtam, hisz lássuk be, az a macska nem valami laktató. Betörtem valakikhez, megöltem őket, majd leültem vacsorázni. De mivel nem szeretek egyedül enni, a halott család tagjait, felültettem az asztalhoz és evés közben beszéltem hozzájuk. Remek hallgatóság voltak, nem szóltak közbe. Aztán egy korsó bor után tovább indultam. Felkerestem a város katonaságát, beszéltem a hadvezérrel, majd megöltem. Bemutatkozásképp Flaviusnak vallottam magam. Családnevet nem mondtam, még az igazi keresztnevemet sem említettem meg. Igen, mostantól Flavius a nevem. Ekkor felejtettem el mindent, aki eddig voltam. Kész voltam új életet kezdeni .A hadvezérre nem volt szükségem nekem egy erős csapat kell, nem pedig egy semmitmondó feljebb való. Nos, kiépítettem a saját hadseregemet és csatába indultunk. Nem földeket szereztünk, nem érdekeltek a forma kincsek, bár akiknek kellet föld a csapatomból, hát nekik adtam, ami kellet. Én csak gyilkoltam és gyilkoltam. Lehet nem volt túl szerencsés taktika, ugyanis az egyik háború alkalmával halálos sebet kaptam. Azt hittem itt a vég, gyilkosom egy senki volt, mégis felért ahhoz, hogy figyelmetlenségemben sebet okozzon. Legyen átkozott örökre, kívántam utolsó leheletemmel.
Ám mégsem a pokolra jutottam, mint hogy azt reméltem. Egy annál sokkal rosszabb helyre. A vallhallába. Előttem egy gyönyörű mégis félelmetes nő állt. Később bemutatkozott, ő Thrud, a valkűrök úrnője. Vicces, hogy pont én, halhatatlan harcos. Azt vallotta tökéletes vagyok rá, hogy őt szolgáljam. Nem egyeztem bele, ragaszkodtam szabadságomhoz, onnantól kezdve ő tanított s én dönthettem, hogy követem e vagy sem. Eddig mindig vele tartottam becsültem őt, s tiszteltem. Talán az egyetlen lény, eddigi életemből ki elérte nálam a tiszteletet.
1 hónapja vagyok Thrud tanítványa, jelenleg Darkheavenben élek a többi valkűrrel. Én vagyok eddig a legerősebb újonc, magasról lepipálom a többieket. Darla megbízásából vagyunk itt, állítólag kivételes izgalmak várnak itt ránk. Kíváncsian várom!
Testem 30 év körül halt meg, nem számoltam az éveket, de azért a ráncokon leolvashatóak. Egy vándorsólyom alakját tudom felvenni, s hogy miért pont az övét? Szerintem az ő tulajdonságait hordozom magamban, ráadásul a hátamon lévő emlék is megerősíti ezt.
Tisztelettel:
Flavius