Arkas

Szüleimmel és öt testvéremmel együtt éltem, Nimphadirah keleti részén. Puritán vallásos családban éltem, legfőbb istenünk, Artemisz istennő volt. Három lány és két fiú testvéremmel, már egészen fiatalon az istennő szolgálatába állítottak bennünket. Ügyes vadászként, Artemisz hamar kegyeibe fogadott minket, s megismertetett ősi titkokkal, a vadászat fortélyaival. Sorsunk már születésünkkor elkönyveltetett, hiszen anyánk felajánlott minket az istennőnek. Igazából kivetni valónk nem volt, hiszen nem kellett éjjel-nappal a földeken robotolnunk, sem pedig a műhelyeken vért izzadva dolgozni. Csupán tanulni, és hinni. A hit volt legerősebb fegyverünk, mivel az ég megáldott bennünket. Csupán a gondolatunkkal olyan tetteket hajtottunk végre, mire más képtelen. Irdatlan erőt ajándékozott nekünk Artemisz, kinek ezt, bőven megháláltuk.

Kereken húsz éve születtem, akkor testvéreim már éltek, hiszen én voltam a legfiatalabb, ami nem is volt olyan nagy hátrány. Az erdőben, egy kisebb csoportban éltünk, legfőbb dicsőségünk Artemisz istennő szobra volt, ami az egyik hatalmas fa tövében álldogált. Rengeteget vadásztunk az erődben, eleinte csak kisebb állatokra, mint például: menyét, fácán, aztán jöttek a nagyobbak, az őzek, de már vadkant is lőttünk. Szórakozás volt számunkra a vadászat, hiszen együtt voltunk mind a hatan és kivételes szoros volt a mi kötelékünk. Bármit megtettünk volna egymásért, ha az egyikünk bajba került, mi segítettünk vagy követtük őt bármi áron. Talán ez okozta vesztünket....

Édesapánk, egy igazi rabszolgahajcsár volt, ellenzett bármiféle pihenőt, szórakozást, csakis a tanulás és a tanulás létezett. Tizenöt éves voltam mikor meghalt, tisztességesen eltemettük, megsirattuk, de ennyi, nem foglalkoztunk többet vele. Kissé elkanászosodtunk miután megszabadultunk apánktól, félvárról vettük eskünket, miszerint egész életünkben Artemiszt fogjuk imádni. Egyik nap vadászatra indultunk, le akartuk teríteni a hírhedt Arteminai-vadkant. Onnan lett híres, hogy maga Artemiszt istennő teremtette és sajátjaként vigyázott rá és nevelte azt fel. A legtermetesebb és legszebb példány volt egész szigeten. Mikor révbe értünk, egyszerre kaptunk elő íjunkat, a nyilainkat felhúztuk, és egyszerre nyilaztuk le a jószágot. A hat nyílvessző megtette hatását, a vadkan azonnal elpusztult. Hazavittük és egy hatalmas ünnepséget rendeztünk. A sok bortól már teljesen megrészegedtünk és egy őrült ötletre szántuk el magunkat. Artemisz oltárán vágtuk fel a disznót, és annak prémét a szoborra tűztük. Bele sem gondoltunk mit tettünk, csupán szórakozásnak véltük az egészet.

Egy év telt el, éppen vadászatról hazafele tartottunk mikor legidősebb nővéremnek nyoma veszett. Hirtelen a sűrűből egy őz támadt ránk. Gyönyörű volt, bundája fényes, lábai erősek. Azonnal nyilainkhoz kaptunk és cselekedtünk. Azonban nem is gondoltuk volna mit tettünk. Amint lelőttük az állatot, az átalakult és nővérünk holtteste hevert előttünk. Értetlenül néztünk egymásra, mikor az istennő megjelent előttünk és tudtunkra adta hogy, bosszúja még csak most kezdődik. Teljesen összetörtünk, hogy mi saját kezűen gyilkoltuk meg hőn szeretett testvérünket. Ekkor útjaink külön váltak, rettegtünk attól, hogy netalántán újra bakot lövünk és egymás vérét ontsuk ki. Jómagam a tengerekhez utaztam, mindig is vágyakoztam a vízhez, valamiért közelebbinek éreztem magamhoz, mint az erdőt. Mikor vízre szálltam, életem egyik legcsodálatosabb pillanata volt. Eszembe jutott halott lánytestvérem, és az együtt töltött időkre gondoltam. Hirtelen a tenger megemelkedett, és óriási hullámokkal bombázott engem. Rögtön Posszeidónra gondoltam és Artemiszre hogy talán összeszövetkeztek ellenem. Életem véget érni látszott, mikor egy vad hullám széttörte a csónakom és én a vízbe estem.

Nem értem miért és hogyan, de életbe maradtam és a szárazföldön tértem magamhoz. Nem voltak sérüléseim, sőt kifejezetten frissnek éreztem magam. Bebarangoltam a helyet, de mikor az erődbe tévedtem megfagyott bennem a vér is. Sírva borultam földre, testvéreim láttán. Mind a négyen holtan hevertek szanaszét. Egyikük fán lógott, máját a varjak csipegették. Másikukat vadállatok zabálták és volt akinek testrészei szanaszét hevertek. Nem akartam elfogadni a tényt, hogy ők már nincsenek velem és csak én maradtam életbe. Hiába kérdeztem hogy „Miért?” kérdésemre nem kaptam választ. Ezután magam Artemisz istennő szállt le hozzám és mondta hogy velem még tervei vannak és hogy druida vagyok. Nem értettem mire megy ki az egész, hallottam már róluk de a családomban hosszú felmenőkig egyetlen druida sem volt. Most újra úton vagyok, hogy felkeressen Darkheavent, miről az istennő mesélt nekem. Remélem ott megtalálom életem értelmét.