Tanács szirt

Tanácstagok gyülekezete.

*Athene tollának segítségével Karphatosnak eme gyönyörű részére kerülnek. Bár a porfelhő durva simogatása még érezhető, hamarosan lágy szellő váltja át. Elektra lassan kezdi megszokni ezt a teleportálgatósdit, de nem csinálna rendszert belőle. Ahogy leülepszik az átláthatatlan porzuhatag, a látvány magával ragadja egy pillanatra. Sokat változott e hely amióta utoljára itt járt. De a fantáziája hamar visszavált a jelen gondjaira. Anyjuk feltámasztása, emlék kavalkádok, lehetséges ok-okozati következmények döfnek tőrt újra és újra gondolatmenetébe. Szembefordul Perlával.* - Itt lennénk . *Lesüti szemét, majd Athenenak mormol néhány hálás köszönetet és hátralép mesteréhez, hogy Anyjuk mehessen előre a már jelenlévő Azimhoz. Nem tudja elképzelni mi fog most történni... Kétségbeesetten tekint mesterére és a páros felé*

*Néma kavalkád táncolja körül, az emlékeké. Szabadítóiról megfeledkezik néhány pillanatra csak Azim lebeg a szemei előtt, mint gyilkos fénycsóva az éj sötétjében. Dühödt pillantásokkal veszi szemügyre változatlan külsejét, s mielőtt felfoghatná mit tesz, ökölbe szorított ujjai közé apró fény nyalábok gyűlnek, sikolyok, kacajok, érzése, emlékek kavalkádjai. Magát csitítva Elektrára emeli tekintetét, a tiszta vágyképeket ismerve fel benne.
Azért van itt, hogy válaszokat kapjon, azután jöhet a többi... Csak szép sorjában. Leereszti kezeit maga mellé, s mély levegővel pótolva a régit a férfire sandít.*
- Miért? *Tudja hogy felesleges bárminemű további magyarázat. Ha valaki érti a kérdést, az ő. Azim. Perlában továbbra is tombol a gyűlölet, ám visszafogja magát, tekintve, hogy képtelen lenne kiválasztani egy célt. Ereje teljét pedig, még koránt sem érte el...*
~Szólalj már meg... áruló...~

*Érezte. Abban a pillanatban, amikor Perlába visszatért az élet, tudta, hogy visszatért. Súgta neki a szíve, s valamiért gyomra azóta folyamatosan görcsben van. Szótlanul ül trónján a szirten kialakított templom szerű építményben, mely görög stílusnak megfelelően nyitott, csupán az oszlopok tartják mennyezetét. Márványszékében, mint szobor ül s rideg szemmel figyeli a hármas feltűnését maga előtt. Képek sorozata élesebben villannak be, ahogy maga előtt látja élete szerelmét, azt akit oly sok évszázada már, hogy elvesztette, gyászolta, s most ép testben, ép lélekben válaszokat követelve dereng előtte. Nem reagál a kérdésre eleinte, merev szemekkel bámul Perla szemeibe, arca rezdületlen, teljesen üres. Végül megtöri a csöndet:*
- Mily kegyetlen vagy Perla, hogy így nekem szögezed vádló kérdésedet, ahelyett, hogy kiélvezhessük a viszontlátás melegségét... *itt szája szélé kissé elmozdul, egy mosolyhoz hasonlatos mimika*
-A választ már réges rég tudod, már akkor tudtad, mikor még együtt bujkáltunk a testvéreid elől. Ami történt, megtörtént. Elkerülhetetlen volt, jól tudod. Megmentettem szerelmünk gyümölcsét, mit vársz még? *rossz szájízzel mondja ki ezeket a szavakat. Jobban örült volna, ha egymás karjaiban köszönthetik egymást, önfeledten, elfelejtve a múlt sérelmeit*

*A háttérből figyel, s mikor Azim felszólal, megborzong. Nem azért mert utálja, nem azért, mert fél tőle, egyszerűen csak felidéződik emlékeiben, ahogy vissza hozzta őt az életbe. Az ő erős hangjának imája keltette fel nyugvó lelkét az örökkévalóságból, s hozta vissza e véget nem érő gyötrelmes és egyben gyönyörű életbe. Pedig olyan jó volt a teljes nyugalmat tapasztalni. De mivel hatalmának nem tudott ellenállni, visszakényszerűlt nyomorult fizikai testébe, mint egy szolga. S most újra ugyanezt a kényszerítő hatalmat érzi, de próbál tudomást se venni róla, hisz talán hálásnak kéne lennie neki az életéért... *

-Tudom... Tudom?! *Őrjöng kieresztve minden visszatért hatalmát. Nyomasztó, lesujtó pillanatokat okozva a közelben tartózkodó összes lélegző lényre..*
- Hagy áruljak el neked valamit Azim... amit tudok, az az, hogy ébredésemnél nem te voltál velem... * Azimra emeli őrült pillantását, ami semmi jóval nem kecsegtet.. Törékenynek ható kezét a magasba lendíti az ős férfire szegezve kifeszített ujjait. Jeges, olthatatlan dühe egészen mélyről emészti, mégsem moccannak ujjai, éppen ma. Ma bánta meg hogy használta...
Ködös tekintetében nem lát mást, csak a szoborszerűen nyugodt férfit, aki nem mozdul, nem tesz ellene. Miért?! Hát ennyire vak lenne? Perla nem játszik, ő csak...
Ő csak megnyugodni akar, hát ezért?
Görcsös ujjai elcsuklanak, a nyomasztó hangulatot hullámokban változó érzés kavalkád váltja fel. Tudnia kell.. és ő emlékszik. Emlékszik néma kínok között, várakozva valamire, amiről azt sem tudja, mi..*

*Lassan, macskaszerű ügyességgel feláll, de még nem megy közelebb Perlához.*
- Hogy is magyarázhatnám el neked, hogy megértsd. Dühös vagy, mert elárultak, csalódott vagy, mert megsebeztek, megbántottak. Tudod, hogy sajnálom bűnhődni fogok egész életemben emiatt, gyűlölhetsz életünk végéig... Te a kezem megvolt, illetve megvan kötve. Mint látod, nem én uralom Nimphadiraht, még csak ezt a szigetet sem, hanem egy tanáccsal közösen kormányzunk. Neved kiejtése tiltott volt, még csak Nimphadirahra se mehettem, bár néha meg szegtem a szabályt... mindegy. A lényeg Perla, hogy nem lehettem ott. Nem ébresztethettelek fel. *most közelebb megy egy lépéssel, léptei biztosak, önbizalom sugárzik belőle*
- Mit óhajtasz tenni, hogy visszatértél? Leszámolsz mindenkivel, aki a veszted okozta? Nővéreid és fivéreim mind holtak már. Egyedül az ősök és a főnixek, valamint.... a gyermekeink....

*Perla nyomasztó lelki katarzisa alaposan kihat az övére, úgy érzi belülről nyomják össze. S kezd bepánikolni, ezért mély levegőt vesz és próbálja érzéseit elröpíteni a táj szépségével több-kevés sikerrel. Visszahatja a kíváncsiság és maga a tiszta gyermeteg vágy, ami úgy szeretné ha végre sokan lennének boldogak s köztük a két ős is. Hisz sok múlik e beszélgetésen... Azim utolsó szavai felkavarjék a Perlától kapott, fel nem dolgozott emlékképeket. Most újra ezeket éli át csöndben, belül szenvedve vagy örülve, miközben a távolba tekint mereven. *

-Mit teszek? *Csendülnek halkan szavai. Erőtlenül lépdel előre elveszítve dühből eredő vajmi hatalmát. Nem elég erős, még nem, de mit sem számít ez most. Azim mellkasának dönti homlokát, s suttogja a ruhába szavait.*
- Teremtek... *Elszántan csillogó tekintete összekapaszkodik a férfiével, de nem jóváhagyást kér tőle, nem tanácsot. Keze felsiklik a rég érintett mellkasra, apró sóhajt csalva ki ajkai közül, s egészen Azim lelkéig hatol. Látja, Hallja, Érzi őt.
Már nem számít a két leszármazott jelenléte, úgy fonja körbe karjait Azim körül, mintha tőle várná az életet.*
-Nincs választás... Nimphadiráhnak újjá kell születnie. Sokan elvesznek majd... meg kell érts, Neked értened kell...
*Szavai átsodorják az álmok világába. Gyengesége túlnő rajta, még pihennie kell. Azim mellkasán szenderedik el, egy új világot álmodva...*

*Perla közeledtével egy percig úgy érzi, mintha lábai nem bírnák el tovább súlyát és mentem darabokra hullana teste. S akkor, mikor kedvese megérinti, úgy robban szét lelkében szerelmét oly régóta rabságban tartott erős láncok összessége, hogy minden érzékszerve eltompul, külső hatások, ingerek megsemmisítődve férkőznek a két isteni pár közelébe. Szorosan magához öleli Perlát, hiszen évszázadok óta megtagadták tőle eme drága érintést. Hát Perla mégsem bosszúból jött hát, hogy megtorolja rajta gyengeségét, a múlt démonainak aljas csapdáját? Most már vége, itt van, együtt vannak és szeretik egymást. Az anya és az apa egyesült.*
- Megértem, mindent megértek Perla! Lányunk emlékére ígérem neked, hogy mindenben a segítségedre leszek, hogy megvalósíthasd azt a Nimphadiraht, amelyet egykor megálmodtál magadnak, s mitől testvéreink megfosztottak!

*Elborult aggyal, dühödten kerül mind közelebb célja felé, s mikor megérkezik őrjöngő sikoly szakad fel torkából.*
- Neeeeem! Azim, szerelmem, életem, ne dőlj be a múlt árnyainak! Hisz a te egykori kedvesed halott! De én élek, itt vagyok és a fiúnk is él. Azim, segítek neked. Majd én... majd én elpusztítom az árnyaidat!
*Egykori szépsége az őrület lángjában teljesen odavész. Szemei kikerekednek, vonásai megkeményednek, zihálva méregetve a szépséges nőt. Alszik, most lehet esélye. Itt és most győzhet...
A párás levegőből könnyedén meri ki a számára kedvező vízcseppeket, s formál belőlük vaskos, jégcsapszerű pengéket, mindet Perla felé lendítve. kedvesét nem félti, hiszen Ős..*

*Az éles sikoly visszarántja álmaiból, amit egyáltalán nem bán Azim karjaiban, azonban az ismeretlen nő kegyetlen szavai lelkéig hatolnak. Azim egy másik nővel volt, még ő rá csak a halál várt. Azimnak... a szerelmének gyermeke van, és nem tőle. Képtelen reagálni a látottak és hallottak ellenére, a feléjük száguldó pengék lassún vánszorognak csupán Perla gondolataihoz képest..*
~Egy gyermek... egy fiú... Azim... Nem...~ *Kétségbeesése nőttön nő. Mi lesz, ha a férfi, akihez visszatért most mégis elhagyja őt, egyedül képes lesz e megtenni az Elektrának ígérteket. Istenek, miért vagytok ily kegyetlenek?!
A nőt figyeli, annak minden vonását magába íva, dührohamát konstalálva. Hiszen... Szerelmes. Felróhatja ezt bűnének pont ő, Perla?
Nem teheti. A mardosó kétség minduntalan belé vájja karmait, s ő tehetetlenül bújik közelebb az ős druidához.*

*Pont a legrosszabbkor jelent meg Kalypso a színen. Ennél rosszabb időzítést, talán nem is találhatott volna. Örült volna, ha mindezek a dolgok sohasem jutnak nyilvánosságra, de most már mindegy. Egyszer úgyis megkellet tudnia Perlának, mik történtek Nimphadirahn, míg ő az igazak álmát aludta.*
- Mit keresel itt Kalypso? *hangja ingerült, kissé megremegett a dühtől. Jobbját előrenyújtja, s a gyilkos vízpengék megsemmisülnek, melyek az ő drága hitvesét vették célul. Most Kalypsora emeli tenyerét, melyből a sebesen kirobbanó erő falhoz vágja és egyben tapasztja annak testét.*
- Régi botlásom volt, hogy veled háltam Kalypso! Mélyponton volta, s te ezt kellő képpen kihasználtad! Menj innét, különben nem állok jót magamért! *hogy szavának súlyt adjon, hosszú ujjait lassan görbíteni kezdi, ezzel szorítva az erőhullámot a nimfa torka körül*
- Nem egyszer zavartalak el téged, s magyaráztam el neked, hogy közted és köztem semmi sem történhet! Egyszer tévedtem, többet nem fogom megismételni! *még szorosabbra húzza az energiát a testen, majd hirtelen elengedi hagyva, hogy a nő a földre zuhanjon! *
- Menj! Ne is lássalak! *közben végig szorítja magához Perlát, érzi benne a vívódást, a tanácstalanságot. Meg akarja vigasztalni, meg akar magyarázni neki mindent, megnyugtatni... de előtte le kell számolnia Kalypsoval*

-Hát nem veszed észre, hogy én vagyok számodra az igazi?! Hogy ez a nő a múlt? Én vagyok a jövő Azim! Hisz még nem is láttad a fiadat! Nem teheted ezt. Nem moccanok, még ez a nő él!
*Felkászálódik a földről, újra támadva szüntelenül, korbácsokat formálva az éltető cseppekből.*
- Perla, jól nézz meg, mert ez lesz az utolsó amit látni fogsz! Elkábíthatod Azimot, de engem nem tudsz becsapni! Azért jöttél vissza, hogy tönkre tedd az én kedvesemet, de nem fogom neked megengedni! Nem engedem, hogy bántsd őt!
*Azim reakcióját úgy tekinti, mintha csak a boszorka hatása alatt lenne, hisz nem lehet, hogy utálja őt a férfi. Szereti, mindennél jobban szereti, és meg kell kapnia!!*

*Továbbra is tépelődik, annak ellenére, hogy a druida meggátolta a láthatóan őrült nőt. Sajnálattal vegyes gyűlölettel szemléli, hisz akár hogy is, de hozzá mert érni az ő Azimjához. Egy fiú, egy idegen gyermek. Hiszen sajátját sem ismerhette. Miért kínozzák őt az istenek? Miért bántja őt megint Azim?
Lecsúszik a férfi mentén a földre, mit sem törődve az őt ostromló támadásokkal. Fátyolos szemei megtelnek könnyekkel elborítva a nő szelíd vonásait.*
~Ezért kellett visszatérnem Istenek? Ezért kellett... ezért kellett hogy újra szenvedjek? Nem volt még elég?! Nem volt elég?...~
*Könnyei végig ívelik arcát, legördülnek kecsesen gömbölyded állán, remény vesztve keresve a druida pillantását. Látni akarja, látni hogy mit él át, de képtelen bárminemű erőt felszabadítani. Az idegen, de máris oly annyira gyűlölt nő érzéseivel telik meg lelke. A birtoklásvággyal, a szerelemnek beállított mániákus ragaszkodással, s ő, Perla tehetetlenül ül csupán, roskadozva az érzelmek súlyos vihara alatt.*

* Talán már késő, hiszen Perla könnyekben hever a földön, s az az átkozott boszorka nem hátrál. Nem engedi, hogy még egyszer elveszítse élete értelmét, most nem lesz tétlen szemlélődő. *
- Elég volt Kalypso! Ostoba vagy, ha azt hiszed éreztem is irántad valamit! Adtam neked egy esélyt, hogy elmenj és hagyj minket békén! Azonban te a nehezebb utad választottad! Mégis milyen jövő akarsz te lenni? Perla sohasem volt halott, ám te igen! Akkor a fiunk ölt meg téged... szomorú, de most rajtam a sor! *ismét az a mozdulat, ám erőhullámával most nem a falnak, hanem egy leomlott épületszárny kiálló, karóra emlékeztető márványdarabra löki a nimfa testét. Telitalálat. Pontosan a mellkason fúródott keresztül a márvány.*
- Ég veled Kalypso, remélem az Istenek megbocsájtanak bűneidért! Én nem fogok... *gyorsan leguggol Perlához és ismételten magához öleli. Úgy kapaszkodik belé, mintha elakarnák ragadni tőle.*
- Kérlek, kérlek ne sírj kedvesem! Bocsáss meg nekem, hogy ennyi fájdalmat okoztam néked! Engedd jóvá tennem, fogadj vissza! *tenyerébe foglalja a nő arcát, s magafelé húzza, hogy szembe nézhessen vele. Az ő szeme is könnybe lábad, ha csak arra gondol, hogy ismét elveszítheti, menten belehal.*
- Ne hagyd, hogy az a nő így elkeserítsen! Semmit nem jelentett, egy senki volt számunkra! Olyan, akiktől menteni akarod gyermekeinket! Íme elkezdtem teremtést, pusztítottam, hogy egy jobb léphessen helyébe! *lecsókolja Perla könnyeit arcáról, annak sós cseppjeit*
- Ne, kérlek ne sírj!

*Azim szavai nem jutnak el a füléig, azonban az, amit teszvele felnyitja szemét. A véres, mellkasából kiálló márványdarabra fonja ujjait. Végignéz a férfin, akit szeret, a nőn, aki a elvette tőle... Ó dehogy. Hisz ő volt az, aki elvette Azimot... legalábbis azt hitte, de sosem volt az övé. Sosem volt semmije..
Ujjai görcsös szorítása sem enyhíti fájdalmát. Képtelen moccani.
Emlékszik.
Akkor is így volt, amikor Xanthe támadt rá. Nem volt képes mozdulni. Úgy érezte elárulta a világ, hisz ő semmit sem tett. Semmit...
Ujjai elernyednek a véres romdarabon, szeme üvegesen mered előre, s minden ami valaha fájt, minden, ami valaha rossz volt eltűnik. Megszűnik létezni ahogy elillan az élet a dühtől görcsös testből.*

*A nő halálával az érzelmi nyomás csökken, de rápillantva az üveges tekintet fájdalomról tanúskodik. Erőtlenül emeli fel kezét, hogy egyetlen legyintéssel lezárja a halott nő szemhéjait.*
- Azim... van egy fiad, és nem is ismered? *Remeg a hangja, de szeretné tisztázni, most ameddig még nem lát neki a műveletnek. Hisz hetekig is aludhat ezután.*
- Szeretném, hogy ismerd... szeretném ismerni. Azim... kérlek meséld el nekem, milyen volt ő. A mi gyermekünk.
*Csendesen bújik közelebb a szeretett férfihez. Nem akarja még egyszer elveszíteni, akármennyire is fájnak a történtek. Gyengéd csókot lehel a férfi nyakára, miközben hozzá simul, s ez az egyetlen simogató gesztus simogatóan melengeti meg szívét.*

*Meghalt. Végre vége a nyomasztó tényezőnek, melyet Kalypso képviselt. Jobb is így hogy halott, nincs rá szüksége a világnak. Perla világának végképp nincs.*
- Tudom ki ő kedvesem, végigkövettem életének történéseit. De mond, mit gondolna, ha megtudná, hogy nem is halandó apja volt, hanem egy ős! Nem akarok mg több kárt okozni bennük, mit már elkellet szenvedniük. Jobb kellemes tudatlanságban hagyni őket, mint a fájdalmas igazságot eléjük tárni... *Perla kérésére felidézi magában lányukat, milyen volt mikor rejtegetnie kellet a többiek elől*
- Gyönyörű volt. Olyan mint te, rád hasonlított. Még a személyisége is. Akaratos, csökönyös volt *kacsint* de mindenek előtt tiszta szívű és szerelemre éhes. Egy halandó férfival kötött házasságot, s tőle született gyermekei. Boldog család volt és boldogan éltek. Sajnos a sors utol érte, de ismert téged, tudta ki vagy és szeretett téged Perla! Nézz körül Nimphadirah! Ők mind a mi gyermekünk! A mi vérünk csörgedezik bennük, nézz beléjük és meglátod lányunkat is!

*Azim szavai megmelengetik a lelkét, szívébe csenik a csodát. Az életét. Igen, újjá fogja teremteni Nimphadiráht, a gyermekeikért. A szeretett férfi oldalán biztosan sikerülni fog, kétség kívül... sikerülnie kell.*
- Arra vágytam, hogy normális család legyünk... Hogy együtt neveljük fel őt. De tudom, hogy mindent megadtál neki Azim.
Nem tudom, képes leszek e végig csinálni. Ha nem sikerül, Azim folytatnod kell. Egyek voltunk egykor, egyek lehetünk újra ha te is így akarod. S ahogy az én erőm a tiéd, úgy enyém a te hatalmad.
*Ajkaira szelíd mosoly ül, szemeiben azonban az elszántság tükröződik. A lányukért, az új világért, a békéért kell küzdeniük. Immár kéz a kézben, ha az istenek is úgy akarják.*

- Hát nem érted, hogy én is erre várok már mióta, hogy egyek lehessünk? Ó Perla, most hogy végre itt vagy, szeretettel a szívedben, elszántan, hogy megmenthesd a világunkat, veled tartok vakon, bármiben számíthatsz rám, ugye tudod? Itt vagyok neked és itt leszek örökké, míg a Halál le nem győz és elragad tőled! Nimphadirah lakói megérdemlik már, hogy boldogok lehessenek egy olyan világban, mint amilyenben mi éltünk régen. Nem jó ez Perla, gonosz és tele van ármánnyal! Még a főnixeket is képesek voltak bebörtönözni, mert szándékukat akadályozták. Akit vagy amit akadálynak tekintenek, azt kiiktatják. Eddig nem avatkozhattam be a sziget életében, jól tudod, vérzett is a szívem utánuk. De most együtt képesek leszünk ismét paradicsommá emelni eme fenséges szigetet! *csókot lehel Perlára, összetartoznak és nincs már más, mit útjukat állhatná*

*Szelíd mosollyal bólint. Kegyes a sors, hogy nem kell áldoznia, hiszen Kalypso halála nem volt haszontalan. Vére lassú cseppekként koppan a földön, Gaia mesés adományát szennyezve.
Perla térdre ereszkedik, fájdalmas emlékeiből merít, s könnyei utat találnak az arcán, egészen az álláig, honnan magányosan hullanak a föld felé.
A vihar közeledik, Nimphadirah bűnös óráinak száma a végéhez közeleg...*
- Jöjjön hát az új világ. *Suttogja a szeretett férfinek, s egyik kezével a földbemarkolva lehunyja szemeit. Bár most nem néz, mégis lát. Lát, hisz nem halandót keres. Az istennőhöz szól, ki életet adott. Gaiához.*
- Élet úrnője, halld szavam, ajándékod rút kezek pusztítják, vér szennyezi... Adj hát esélyt, a megtisztulásra. Küld bölcs szolgálóidat, s tudás ébredése fényt csalhat a sötét éjbe, szétszaggatva az árnyak bűvös szálait. Szólítom, a dirádokat!
*Könnyeivel, s kalypso vérével adózva belátást nyerhetett az istennő világába, s ő türelemmel tekint rá, nem lökve ki az istennő magányos rejtekéről. Perla itt tartózkodása azonban rohamosan szívja testéből az erőt. Kimerülten támaszkodik kezeire, immár négykézláb kérlelve az úrnőt..*

*Elkezdődött hát. Eljött a perc, melyre oly régóta várt már. Kalypso áldozata íme értelmet nyert, halála nem értelmetlen vérontás, hanem egy magasabb elmének ajándék. Vérével megtisztul a föld, melybe ujjait fúrta Perla, s Gaia magába fogadva az áldozatot, megnyitja a nimfa elméjét magának, s annak kérése meghallgatást talál az Istennő által. Érzi maga is jelenlétét, ama felsőbbrendű energiát, a Föld anyját.
Ott térdel Perla mögött, hogy valamiben is segítségre szorulna, ott legyen, hogy kezét nyújthassa. Hagyja hát, hogy az erők végezzék feladatukat, bekövetkezzék a pusztulás, hogy aztán kivirágozhassék a világ*

*Minduntalan gyengül. Még nem érett meg a kapocsra, hiszen ereje jócskán megcsappant az évek alatt, s nem volt idő visszatértére, teljes pompájára. Egyik kezével Azimért nyúl, átrántva őt Gaia birodalmába. Most nem adhatják fel, egyedül pedig biztosan nem fog menni, ám ketten bármire képesek.
Perla ismét nyugodtabban lélegzik, a férfi jelenléte erőt ad neki.*
- Belénk látsz, mi is vétkeztünk, sosem ellened. A világ mégis elfajul. Nyúsd a kezed felénk, és többé nem taszítjuk el ajándékodat.
*Gaia nem szól, nem moccan, csupán néz, és igen. Érez. Körülötte megelevenedik az élet, lüktetni kezd birodalma mindenn porcikája, s ember küllemű bölcsek, a driádok válnak el az úrnőtől a felszín felé tartva.
Elkezdődött, s ők ketten, még mindig Gaia vendégei, s ennek így kell lennie, hiszen mindenek előtt Karphatoson sodor végig Gaia pusztító, és éltető vihara...*