Annalyn Moonshade

Nem mondom korom. Nem mondom nevem. Nem mondom, honnan jöttem. Nem érdekes, hisz egy idő után piszkos földi nevünk, a semmivel lesz egyenlő, addig meg nevezz annak, aminek akarsz. Hogy merre tartok? Mi a célom? Azt hiszem ez egyértelmű. Halállal váltani meg magam az élettől, hogy aztán elfoglalhassam megérdemelt helyem a valkűrök között. Igen. Ezért élek.

Nem születtem hiányos családba. Volt apám, volt anyám. Szerettem őket. Apám békés ember lévén, békés életet szánt családunknak. Mélyen tisztelte anyám, és az isteneket. Nem láttam soha még olyan egyszerű földmunkás embert, aki ennyit áldozott volna életéből az isteneknek. Anyám ezért is szeretett bele annyira apámba. Meg természetesen, mert előtte senki olyannal nem találkozott, aki ennyi csodálattal adózott volna az életnek. Sok év telt el, mire anyám apja engedélyt adott arra, hogy apám elvegye szülőmet.

Végülis apám megbetegedett. De még így sem hagyta el magát. Gondoskodott rólam és anyámról ameddig élt. Halálakor ingott meg a hitem először. Egy ilyen jó embernek, mint az apámnak miért kell idő előtt mennie, távoznia e csodálatos világból? Persze ezt 10 évesen nem így fogtam fel. Először fel sem fogtam. Csak miután apám nem jött hiába vártam. Hiába ültem órákon át rá várva nem jött, hisz nem jöhetett. Nem sokkal rá az életem egyik legfontosabb történése esett meg. Megtámadtak minket. Engem és anyám. A barbárok. Hatalmas tüzekkel jöttek, és ostorozták házunk…

…Akkor és ott bedobták a fáklyát. A ház kigyulladt. A szoba égett. Anyám még az ágyában aludt. Nem voltam bátor. Megbénított a félelem, és csak végigdőlve a falon leültem, és zokogtam. Zokogtam, mert ha akkor kicsit bátrabb és erősebb vagyok, akkor talán anyám még ma is élne, és én sem lennék az, aki ma vagyok. Na nem mintha zavarna, hogy lényem többé nem más csak egy lelketlen gyilkos, egy harcos, akit nem éltet csak a tudat, hogy újabb küzdelmekben vehetek részt.

Visszatérve. Az egyik barbár mentett ki a lángok markából. No persze nem azért, mert a szíve megdobbant. Közel sem. Akkor, 10 évesen pont megfelelő korban voltam rabszolgának, így hát hurcoltak magukkal, egészen egy Antiokhellai vásárig. Ott eladtak. Gazdám egy nemes druida volt. Jó druida volt. Apámra emlékeztetett. Tanítani kezdett. Nem tehetett sokat, hisz én csak egyszerű ember vagyok, így kevesebb időt tudott rám szánni, mint az akkor gyermek nimfáknak és druidáknak, akiknek a képességeiket tanította használni. Emlékszem milyen irigység volt szemeimben hisz nekik megadatott irányítani miden elemet. Köztük a tüzet is. Mit meg nem adtam volna érte, hogy azt irányítani tudjam. De nem voltam nimfa. Beletörődtem. Én fegyverekkel küzdődtem. Kardokkal. Tőrökkel. Íjjakkal. Ez volt az egyedüli, amire méltó voltam. Bár gazdám sosem éreztette velem, hogy kevesebb vagyok, tudtam. Tudták, minden gyerek tudta, hogy nem vagyok olyan, mint ők, ahogy azt is mi történt anyámmal. Ki is használták előnyük.

Az egyik druida, mikor 17 éves voltam, úgymond elcsábított. Bedőltem hazug szavainak. Az egész egy tréfa volt. Számukra. Egy kis tisztáson voltunk. Minden jól ment, míg egyszer csak lángok lövelltek minden honnan. Őz druida volt és illúzió tüzet idézett körém. Nem tudtam, hogy hamisak a lángok. Könyörögtem, hogy segítsen. Csak nevetett rajtam. Ahogy az előkerülő nimfák és druidák is tették. Kilöktek maguk közül. Sírva vonaglottam a hamis tűz közepén, míg felettem csak nevettek. Aztán elmúlt a tűz, elaludtak a lángok. Kivéve a szemeimben lévők. Azok képezték a dühöt, a fájdalmat, a sokévnyi hallgatást. Meg kellett torolnom, amit tettek. Elővettem elrejtett tőrömet és a fiúnak estem. Elmetszettem a torkát. Hevesen dobogó szívvel, ereimben száguldó vérrel álltam felette. Csak néztem, ahogy haldoklik. Társai szólni sem mertek. Pedig bármit tehettek volna. És akkor megláttam, hogy a druida regenerálni, kezdte sebét. Nem tehettem más. Kezeimbe markolva a tőrt, két lába közé térdeltem és belevágtam szívébe. Újra és újra. Addig, míg végül el nem kezdtem nevetni. Eszelősen. Az első vágásnál még lüktetett a bűntudat, mardosta a lelkem. Most pedig, hogy szíve darabjai cafatokban lógott tőrömön, csak kacagtam. Ahogy ők tették. Élesen, sajnálatot nem ismerve. Akkor és ott bűnös lett a lelkem. Bűnös az istenek felé. Bűnös mindenki felé. S én mégis oly tisztának éreztem magam, mint még soha. Véres kezeim néztem. És kacagtam. Nem tudtam abbahagyni. Mondanom sem kell a folytatást ugye? Száműztek, milyen meglepő.

Olyan emberekhez vergődtem kik a harcokhoz, szoktak kik háborúkat, kerestek. Olyanokhoz kik nem félték a halált. Ahogy én sem. Számtalan csatában vettem részt, eddigi életem során. Végülis a tőr, és az íj lett az életem. Nem engedtem közel magamhoz senkit. Nem volt kedves szavam senkihez sem. Nekik se hozzám. De a harcban fedeztük egymást. Nem is volt kérdéses. Sokat harcoltam nimfák és druidák ellen, de sokkal is harcoltam együtt. Kiváló harcosok, meg kell, mondjam. Én is az vagyok. Talán csak azért, mert lelketlen gyilkos lettem az idő múlásával, talán, mert csak annyi rózsa szirmának hervadását éltem meg.

Utolsó háborúnkban csatlakoztak hozzánk a valkűrök. Első ránézésre elbűvöltek. Fegyvereik, erejük, határozottságuk. Különösebben nem kerültem közelebb egyikhez sem. De ebben a csatában eldőlt, hogy többé nem maradok ember. Valkűrnek kell lennem. Nem is kérdéses, valkűr akarok lenni. Nem lehetek többé ember. Szívem már úgy is megfagyott, lelkem elhagyott, testem csak hegek borítják. Azért jöttem, hogy végre befejezhessem vándorlásom, hogy testem végre új életre kapjon. Áldozatokra természetesen hajlandó vagyok. De betörni? Azt nem. Többé már nem vagyok egy 10 éves gyermek. Csak a tűz emészt, de az örökkön örökké…